17 évesen került először börtönbe Boros Lajos, akit többszörös visszaesőként tartottak nyilván: korábban nem telt el egyszer sem az életében egy teljes esztendő, hogy ne került volna vissza a rácsok mögé. 1993 novemberében a XC3296 törzsszámú rabként fogadta be a szegedi Csillag börtön, majd egyhuzamban 21 év 9 hónapot töltött fegyházban. A börtönben töltött évek alatt azonban hatalmas változás következett be az életében: megtért. 2015 tavaszán már úgy szabadult a váci fegyházból, mint országszerte ismert börtönmisszionárius, ma pedig boldog férjként és két kisgyermek édesapjaként járja az országot, hogy bizonyságot tegyen Istenbe vetett hitéről. 2021. február 27-én a Debreceni Református Nagytemplomban szolgál, ennek kapcsán beszélgettünk Lajossal.

Bizonyára sokan kíváncsiak a válaszra, de ritkán adatik meg, hogy feltegyük ezt a kérdést egy érintettnek: hogyan lesz valakiből országszerte körözött bűnöző?
Azt tudni kell, hogy ilyen tervei nincsenek az embernek, hogy börtönkarriert fusson be. Hiába látjuk azt például a filmekben, hogy fiatalok akár romantikusan ábrándoznak a bűnözés világáról, de a valóságban egy nagyon sivár, nyomorult világ ez. Kényszerközösségben élni a rácsokon kívül is borzalmas, legyen szó akár egy munkahelyről, ahol nem szívesen van jelen az ember. Pláne így van ez egy börtönben… Ennek ellenére az én életem ebbe az irányba sodródott. Ahogyan Pál apostol is írja: „A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!” (1Kor 15,33). Nem akarom a felelősséget másra hárítani, de valóban nem mindegy, hogy kivel veszi magát körbe az ember és kire néz fel. Fiatalként a baráti körömben volt egy férfi, aki többször volt büntetve, és valamiért nagy embernek, szinte példaképnek tartottam. Tudom, hogy egy józanul gondolkodó ember nagy ívben elkerülne egy ilyen embert, de nekem egyszerű lakótelepi srácként vonzó volt a könnyű élet. Mármint nem a börtön világa, hanem a pénzszerzés lehetősége. Ekkor még végig sem gondoltam ezeket, hogy ahogyan Isten országa is kicsiben indul – nem hiába beszél Jézus Krisztus a mustármagról -, ugyanígy van a bűnnel is. Senki sem lesz egyből fegyveres rabló, hanem először ártatlannak tűnő kis dolgok történnek. 14-15 évesen egy-egy szál cigaretta, később aztán füves cigi, egy pohár sör – és ebben nem látunk talán semmi veszélyt. De sokkal nagyobb veszély van ezekben, mert ezek ártatlannak tűnő bűnök. Sokaknál ez valóban ártatlan marad és nem teljesedik ki, de van, akinél igen. Ahogyan mondtam, nem lehet mindent a környezetre fogni, hiszen a bűnhöz mindig kell egy emberi döntés is. Egy rossz döntés. Ez nekem is volt.

Mikor történt az első olyan bűn, amit már fegyház követett?
Amikor fiatalon alkoholistává váltam, nekem sem azt mondta a lelkiismeretem, hogy „idd el minden fizetésed, és aztán menj haza hőbörögni!”. Hanem azt duruzsolta a fülembe az a bizonyos kisördög, hogy megérdemled, egész hónapban keményen dolgoztál, jutalmazd meg magad egy kis lazítással. Fiatalon abbahagytam a szakmunkásképzőt és dolgozni kezdtem, mert pénzt akartam keresni. Volt egy vitám édesanyámmal – ami szintén a pénzről szólt -, miután összepakoltam és elmentem otthonról, hogy többet oda haza nem megyek. Mindezt 16 évesen. Kamaszként, lázadóként. Első utam a kocsmába vezetett, ahol összefutottam a már korábban említett férfival, akire felnéztem, és lementünk együtt a Balatonra. Ekkor volt életem első betörése. Elindultam egy lejtőn. Vannak olyan bűnök, melyeket elkövet az ember, de nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget. Ez jól is van így. De vannak bűnök, amiről maga az ember érzi, hogy „na most túllőttem a célon”. Ezt nagyon éreztem. Amikor például egy étterembe betörtünk, utólag előadtam én magamat, hogy mennyire vagány vagyok, de valójában majdnem belehaltam a félelembe. Az ördög pontosan erre, a félelemre épít. Aki megcsalja a feleségét, aki pénzt lop a munkahelyén, vagy akár csak elhallgat valamit, az mind fél. Tudtam, hogy ez nem helyes, és tudtam, hogy olyan útra léptem, ahol visszafordíthatatlan rossz vár rám. De ez a sodrás, ami a könnyű pénz lehetőségét nyújtotta, úgy beszippantott engem, hogy egy év múlva bíróságon álltam Kaposváron, hiszen addigra az ország 10 megyéjében voltak betöréseim. A családom szégyene lettem. Ez volt az én belépőkártyám a magyar börtönökbe, itt indult egy mókuskerék, amiből nem tudtam kiszállni évtizedekig.

Az első börtönbüntetés letöltésekor nem gondolt arra, hogy ha szabadul, felhagy a bűnözéssel?
Volt, amikor nem akartam. Volt, amikor igen. Egy-egy szabadulásom után nagyon jól helyrejött minden, még jó kapcsolataim is voltak, klappolt minden, de Isten nélkül. Néha még mondogattam is magamnak, hogy el ne rontsam, most olyan jó minden, de eltelt pár hónap és ott ültem a fogdában. Olyan a bűnre való hajlam, mint az ember árnyéka. Körülvett engem. Nem tudtam önmagamat megtagadni… Amikor jártam egy ápolói iskolába, tetszett egy latin mondás: Önmagunknak parancsolni a legnagyobb hatalom. Azóta már tudom, hogy valójában Istennek engedelmeskedni a legnagyobb hatalom. Elkezdődött a börtönkarrierem: betörések, részeg garázdálkodás, fegyveres rablás. Néhány hónap kint, néhány év bent. Egyszerre egy évet sosem voltam szabadlábon, a maximum 11 hónap volt. 1993-ban fegyveres rablásokat követtem el Budapesten és Szegeden. Lecsúszottan, félrészegen két lakást raboltam ki és két éjjel-nappali üzletet. Utólag belátom, Isten kegyelme volt, hogy nem öltem meg senkit. Lövöldözésben részt vettem, de nem öltem meg senkit. Nem mondom, hogy egy gyilkosnak nem bocsátana meg Isten, hiszen a megtérés ki van nyitva a legsúlyosabb bűnelkövető számára is. Egyetlen bűnt nem tud megbocsátani Isten: a meg nem vallott és lába elé le nem tett bűnt. A legnagyobb dolog, hogy ad egy új életet, a Fiának életét.

A börtön falai között jutott hitre. Hogy történt mindez?
A fegyveres rablásért 10 évet kaptam. Rá egy évre találkoztam egy emberrel a börtönben, aki elmondta nekem az evangéliumot, és én hitre jutottam. Letettem a bűneimet Isten elé. Korábban is hallottam én már Istenről és voltam már templomban is gyermekként, de akkor nem szólított meg. De ott igen. Ekkor kezdődött a hitben járásom, 1994 karácsonyán. Tudtam, hogy meg kell vallanom minden bűnömet, ezért felvállaltam ügyeket, melyeket korábban konok módon letagadtam. A bűnvallásom meg is hozta az eredményét: további 15 évre elítéltek. Végül 21 év 9 hónap után szabadultam. De ezt az utolsó 20 évet keresztyénként éltem őreim és rabtársaim előtt. Nem volt mindig egyszerű, de megőrzött, és ma egy csoda, amiben élek. 2015 májusában szabadultam, már 6 éve. Márciusban lesz az 5. házassági évfordulóm, és két gyermeket ajándékozott nekem Isten: a fiam 4 éves, a lányom 4 hónapos, ami koromból kifolyólag is már önmagában egy csoda, hiszen 62 éves vagyok. A Baptista börtönmisszió vezetője vagyok, rendszeresen járok javítóintézetekbe, börtönökbe, akár iskolákba. Több mint 500 különböző helyen szolgáltam Krisztushoz hívni az embereket. János evangéliumában olvashatjuk: „ha nekem nem is hinnétek, higgyetek a cselekedeteknek”. Egy mélyre süllyedt ember életében, mint amilyen az én életem is volt, ha megjelenik az Isten, az fényt és világosságot hoz az életünkbe. A szolgálatomban pont a múltam adja a bizonyítékot. Ha meggyújtunk egy gyertyát a nappali világosságban, ugyanolyan a hője és a fénye, mint a sötétben, csak az jobban láható. Amikor egy sötét életben jelenik meg Krisztus, az azért tud nyilvánvalóbb lenni. Amikor beszélek a múltamról, érzem, hogy még a sok nyomorúságot is javamra fordította az Isten. Mivel van mögöttem egy súlyos múlt, tudok szólni azoknak, akik ma fekszenek azon az ágyon, hogy fel tudsz kelni, mert látod, engem is felállított Isten. Krisztusba kapaszkodva minden lehetséges.

Boros Lajos bizonyságtételét meghallgathatják 2021. február 27-én 17 órától a Debreceni Református Nagytemplomban az Újrakezdés – Dicsőítő evangelizációs sorozat keretében. Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Interjú: Lucski Zsófia
Fotó: Reviczky Zsolt/HVG