…a halál felett
A gyász örökre megmarad, csak körbeöleli az élet. – Milyen félelmetes mondat. Gyásszal élni egy életen át. Akár sokkoló is lehet ez a tény, sugallva azt, hogy ez alól senki sem kivétel, hiszen az élet rendje szerint mindenki találkozik a halállal, amikor szerette meghal. A veszteség általi fájdalom mar, testünket és lelkünket is kínozza. A szenvedést nem tudjuk elkerülni – még ha akarjuk is –, a szomorúságot nem tudjuk kitörölni a szívünkből. Dancsó Zoltán, a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség lelkipásztora gyászfeldolgozó csoportjaiban is azt hangsúlyozza, hogy a veszteség feldolgozása „nem könnyű út, együtt sírunk, de együtt is nevetünk”. A lelkigondozó szerint „az élet bátorítására minden gyászolónak szüksége van, de nem rontunk ajtóstól a házba, meg kell élni, ha valami örömet okoz, de azt sem spórolhatjuk ki, ha valami fájdalmat.”
Lelkünkben élő örökség
Dancsó Zoltán lelkészi hivatásában nagy hangsúlyt a gyászfeldolgozás. Lelkigondozói útjára akkor lépett rá, amikor a temetések után felhívta a gyászolókat és megkérdezte, hogyan érzik magukat, szeretnének-e beszélgetni. Sokan mondtak igent és nyíltak meg előtte.
A református lelkész beszélgetései alkalmával sokszor tapasztalja, hogy a társadalomban tabu téma a halál. Elnyomjuk mélyre, pedig nem szabad, hogy érinthetetlen legyen a halálnak a kérdése, mert minden embert megérintett már az elmúlás szele, amikor hozzá közel álló személyeket veszített el – hangsúlyozza. „Neveltetés kérdése, hogyan viszonyulunk hozzá. Jó már gyerekkorban tanítani a szeretteinket az elmúlásra, mert előbb vagy utóbb találkoznak vele. Ha mi magunk sem merünk szembenézni a kérdéssel, akkor utódaink számára is kérdés marad, azaz tabu.” Dancsó Zoltán szerint a halottak napja körüli időszak társadalmi szinten megérinti az egész országot, mert ilyenkor sokan meglátogatják a temetőkben szeretteik sírjait.
Előtte rendbe hozzák azokat, majd virágokat raknak vázába vagy ültetnek földbe, hogy minél rendezettebb és szebb legyen. Később pedig mécseseket gyújtanak az emlékükre. „Ezek azok a szokások, a viszonyulási rendszerek, amelyeket tovább adunk gyermekeinknek, ahol megtapasztalják, hogy a család, a szülők, hogyan tekintenek a halálra. Ilyenkor lehetőség van kérdéseket feltenni, emlékezni, beszélni, ezáltal válik ’természetessé’ a halál témája.” A Nagytemplomi lelkipásztor úgy véli ilyenkor kifejezetten érdemes újra és újra végig gondolni, mik voltak azok a kedves szavak, ahogy szeretteink hívtak, becézgettek minket. „Hogyan tekintettek ránk, amikor rosszat tettünk? Mit mondtak nekünk, amikor el voltunk csüggedve? Milyen tanácsokat adtak? A kérdésekre adott válaszok lesznek a „kincseink, az örökségek az emlékeinkben, hogy a lelkünkben tovább élhessenek. Ezek segítenek a gyászunkban és elmondhatjuk gyermekeinknek, családtagjainknak is, hogy nekik is értékké váljon.”
Miért vette el Isten?
A gyász nehéz folyamat és mindenki egyéni szinten másképp éli meg a veszteséget, de a halál feldolgozásának lépései, kísérőtünetei szinte mindenkinél megjelennek – vélekedik a szakember. A tagadás utáni harag és düh nagyon erős érzelmek. Az ember ilyenkor haragszik a körülményekre, a halottra, a többi hozzátartozóra, az orvosra, a haláleset okozójára, a betegségre, Istenre. Ösztönös bűnbakkeresés, hogy megtalálják a vétkest, ezáltal pedig azt remélik, enyhül a veszteségérzet. Ebben a szakaszban, amikor a heves érzelmek vezérlik a gyászolót nehéz eljuttatni az ember szívéhez azt az üzenetet, hogy az élet győz a halál felett, mert Krisztus a feltámadásban legyőzte a halált. Leggyakrabban ebben a szakaszban kapom a nehéz kérdéseket is, hogy miért engedte Isten, hogy meghaljon, miért pont velem történik meg? Ilyenkor azt kérem a gyászolótól – magyarázza Dancsó Zoltán – hogy „mesélje el, mondja ki, hogy miért gondolja ezt. Miért van benne ez a gondolat.
„A kérdések által jobban megláthatom a gyászoló lelkiállapotát, hogy a gyászfeldolgozásban hol tart. Többszöri találkozások, beszélgetések során előfordult már az is, hogy az illető gyászoló nem az Istenre haragudott, hanem saját magára, az adott környezetére és legfőképpen arra, hogy nem töltött elég időt a szerettével, akit elveszített. Nehéz ez a felismerés, de amikor ez megtörténik, akkor máshogy láthatjuk a dolgokat.” Dancsó Zoltán hangsúlyozta azt is, hogy nagyon fontos, hogy minden esetben „bizonyosságot tegyek Istenről, hogy Ő mindent odaadott értünk, még az egyszülött Fiát is. Ő volt a kezdet és a vég. Vele kezdődött el minden és vele fog beteljesülni a vég is. Jézus értünk vállalta a küldetést, hogy általa kapcsolatunk legyen az Atyával. Ő az, aki ’a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg.’ (Ézs 53,5) Krisztus sebei árán gyógyulnak az emberi lelkek. Isten irántunk való szeretete akkora volt, hogy engedte meghalni egyszülött Fiát, azért, hogy nekünk életünk lehessen. Tökéletesen és minden mélységében megérti gyászunkat és át tud rajta segíteni.”
Egymás terhét hordozva
A nagytemplomi lelkipásztor egyéni és csoportos gyászfeldolgozó beszélgetéseket is vezet, mint mondja „ezen alkalmak lehetőséget kínálnak minden gyászolónak, érzelmeik kifejezésére. Védett helyen beszélhetnek, kifejezhetik gondolataikat, feltehetik kérdéseiket és megoszthatják érzéseiket. A gyászolók kilépnek a belső világukból és megmutatják egymásnak veszteségeiket, illetve értékeiket is. Így válnak közösséggé. Érzelmeik összevisszaságát meghatározzák, majd rendezni tudják. A gyászfeldolgozó alkalmak segítséget kínálnak a veszteség értékeinek a tudatosításban, mindemellett segítséget is nyújtanak abban is, hogy a gyászolók ne vesztesnek tartsák magukat, hanem lássák meg azt is, hogy megajándékozott emberek. Így alakulhat ki a gyászolókban az új élet iránya. Kapaszkodókat kapnak arra vonatkozóan, hogy hogyan éljék meg ajándékként és lehetőségként minden napot, hogyan meríthetünk erőt a velünk lévők szeretetéből, támogatásából.”
„Nagyon sokszor hallottam és tapasztaltam is, hogy ’lelkész úr majd csak valahogy megküzdök egyedül az én gyászommal. Majd lesz valami!’ Ezek a visszajelzések arra mutatnak rá, hogy az ember próbálkozik valahogy megoldani a saját gyászát, de nagyon sok esetben tapasztalom a megrekedést. Lelkigondozói szemlélettel szükséges elhitetni – még ma is, amikor az önfejlesztés korát éljük – hogy attól, mert valaki lelkigondozáson vesz részt az nem egyenlő azzal, hogy beteg, hogy kevésbé erős, ha nem egyedül oldja meg problémáit. El szoktam mondani, hogy én nem árulok semmilyen gyógyelixírt a fájdalmakra, hanem egyedül az Isten vigasztaló szeretetét szeretném felmutatni” – hangsúlyozta a lelkigondozó.
Úgy véli református lelkészeknek nagy a felelősségük a gyászfeldolgozásban, mert a gyászoló, aki elvesztette hozzátartozóját, elsők között találkozik a lelkésszel, amikor bemegy a lelkészi hivatalba, hogy megossza életének fájdalmát. „Fontos feladatunk a gyászolóval való beszélgetés során vigasztalni, a feltámadásról beszélgetni. A gyülekezeti közösségében az összetartás által a közösség a gyászolókat feltétel nélkül fogadja el. Ebben az elfogadásban kell megmutatkoznia a támogatásnak is, ahol a veszteségeket megélt tagokat a szeretetközösségbe befogadjuk, hogy érezzék nincsenek egyedül a gyászukban. Így mutatkozik meg a gyülekezetnek az áldozathozatala is, amelyben közvetíti az Istennel átélt szeretetet. Így tudjuk betölteni Krisztus törvényét, hogy egymás terhét hordozzuk.”
Dobos Zita
A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában
